jadvasem

“Aki egy embert megment, a világot menti meg”



Az alábi beszélgetést úgy tíz éve tettük először közzé, de sokunknak nagyon kedves emlék, és aki megszólal benne (Szabó Éva néni -1924-2011.), már nincs közöttünk, ezért itt a helye megújult honlapunkon is.

jadvasemSzabó Éva néni református lelkipásztorként férjével együtt sokunk számára a református egyház megújulásának fontos és ismert személye. Most abból az alkalomból kerestük meg őt sárbogárdi otthonukban, hogy – amint arról a sajtóból is értesülhettünk – a Yad Vashem nevű izraeli intézmény a „Világ igazai” közé vette fel családjával együtt. Mit jelent ez az elismerő cím?

Nem tudom pontosan megmondani, hogy melyik évben döntött úgy Izrael állama, hogy valamiképpen kifejezi háláját azok felé az emberek felé, akik a hitleri időkben sokszor életveszélyt vállalva az üldözöttek megmentésén fáradoztak, de azt tudom, hogy Európában már hatezernél több azoknak a száma, akik megkapták ezt a kitüntetést. Magyarországon csak a rendszerváltás óta volt lehetséges ezt átvenni, nálunk eddig 500 ember kapta meg. Köztük vannak olyanok, akik még élnek, de vannak olyanok is akik poszthumusz kapták meg ezt az elismerést. A Talmudnak egy mondása van belevésbe abba a plakettbe, amit minden kitüntetett megkap: „Aki egy embert megment, a világot menti meg.” Egyetlen ember valóban olyan érték, mint a világ minden kincse. Ezt a kitüntetést csak komoly utánajárás után ítélhetik oda, csak a megmentett ember lehet az, aki ezt a kérést beterjesztheti a Yad Vashem intézet felé, amely ezzel a kitüntetéssel foglalkozik. Az ő személyes bizonyságtételét a megmentőről és az eseményekről minden esetben ellenőrzik, hogy csak az arra valóban méltóak kapják meg az elismerést. Jeruzsálemben van egy nagy épület, a Yad Vashem épülete, ahol a kitüntetetteknek a neve föl van vésve minden országból.

Éva néni családjából kik kapták még meg ezt a kitüntetést?

Tulajdonképpen az édesapám és édesanyám kapták meg, mert édesapám tartott fenn mintegy 40 árva gyermek számára egy mentőotthont, a Julianna Református Általános Iskolában, édesanyám pedig saját lakásunkban nagyon sok zsidó embernek vagy házaspárnak adott menedéket az üldözések idején. Én is megkaptam velük együtt, mert a gyerekekkel én is foglalkoztam az alatt az idő alatt. Sajnálatos, hogy a négy diakonissza testvér közül, akik talán a legtöbb áldozatot hoztak ezekért a gyermekekért, egyik sem él már, nincsenek leszármazottaik, most van folyamatban, hogy talán a Filadelfia Intézet meg fogja kapni a kitüntetést a testvérek szolgálatáért.

Tetszik-e tudni, hogy kik terjesztették elő a kitüntetésre Éva nénit és családját?

Frankel Andor és Frankel Márta, egy testvérpár, akit egy fasori református presbiter család bújtatott először, de mivel ez nagyon veszélyes volt a saját gyerekeikre nézve is, ők hozták be a 12 éves Bandikát és a 8 éves Mártikát ebbe a gyerekotthonba, és attól kezdve ott voltak végig Budapest ostroma alatt. Mikor feloszlott az intézet, mivel senkijük nem volt, egy Garai utcai piacos néni fogadta először magához a gyerekeket, később jelentkeztek a rokonok, így maradtak meg.

Mi történt tulajdonképpen ebben az iskolaépületben, 1944-ben?

Ez volt Budapest egyetlen református általános iskolája, amit még édesapám alapított. Mivel nem volt tanítás szeptembertől kezdve a bombázások miatt, a Svéd Követség keresett valamilyen helyet 40 elárvult zsidó gyermek számára, akik elhagyatottan maradtak a lakásban, vagy olyan rokonoknál, akiknek nem volt ennivalójuk sem, édesapám pedig felajánlotta az iskola épületét. Négy diakonissza testvért kért meg arra, hogy jöjjenek, és a pincében főzzenek, mossanak és gondozzák a gyerekeket. Mivel a pincehelyiség nagyon zsúfolt volt, a gyermekek sokat nyugtalankodtak, engem arra kértek fel, hogy foglalkozzak a gyerekekkel. Én iskolát csináltam, ahol mindenféle óra volt, magyar, történelem, számtan, torna, ének, hittan, ahol az ószövetségi történeteket próbáltam elmesélni a zsidó gyerekeknek, persze volt aki figyelt, volt aki sírt, volt aki rendetlenkedett, de legalább délelőttönként, amikor még világos volt, (hiszen tél volt, villany pedig nem volt) mégis egy kicsit el voltak foglalva. Én ezt a szolgálatot tudtam végezni.

Ez a szolgálat azért nem volt veszélytelen, gondolom, voltak életveszélyes helyzetek.

Egyházi épületekben nem csak az a 40 gyermek volt, hanem egész zsidó családok, sokszor 4-5 taggal rejtőzködtek, vagy szökött munkaszolgálatosok, akiket kerestek. A gyermekek a Svéd Követség védelme alatt álltak, de a felnőttek nem, így a razziák idején a gyerekek is rémülten bújtak össze, féltek, hogy őket is elviszik. Édesapámnak kellett az ajtó elé állni, és kérni, hogy fogadják el a svéd mentőlevelet, amit nem mindenütt fogadtak el.

Volt egy másik feladatom is, amire Dobos Károly nagytiszteletű úr kért meg. Elmondta, hogy keletről, Erdélyből áradnak a menekültek nyugat felé, sokuknak nincsen igazolványuk, ezért felállítottak a Nyugati Pályaudvaron egy menekültügyi irodát, ahol blankettákat kell kitölteni, amelybe nevet, és lakcímet és a hovatartozandóságot kell bevezetni, aláírni és lepecsételni. Elmondta azt is hogy ha valaki azt mondja, hogy „Dobos Károly nagytiszteletű úr küldött”, akkor találjam ki a nevet és a székely falut, ahol született, mert ezeknek szükségük van hamis papírokra. Hozzátette: „Csak egyet ne csinálj, Évikém, ne mosolyogjál, mert akkor gyanús leszel a téged ellenőrző nyilasoknak.” Négy nyilas állt mellettem mindig, amikor kitöltöttem a papírokat, nagyon komoly ellenőrzés volt.

Izgalmas volt az is, amikor egy néni kért nálunk szállást, akit jól ismertünk, tudtuk, hogy zsidó származású. Elvitték őt is, hogy a Dunába lőjék, mint akkor sokakat az utolsó pillanatokban, de a néni megszökött, és nálunk kért szállást. Édesapám oda ültette az asztalhoz, és úgy mutatta be az utána kutató nyilasoknak, hogy „a sógornőm”. Teljes nyugalommal kellett ülni mindnyájunknak, mosolyogni és társalogni, mintha mi sem történt volna. Sokszor színházat kellett játszanunk, de Isten megsegített bennünket, hogy azok, akik hozzánk menekültek, mind megmaradtak.

Mi indította a családot arra, hogy ilyen veszélyt vállaljon?

Szüleim arra tanítottak, hogy az Egyház olyasmi, mint a Vörös Kereszt. A vöröskeresztes nem nézi, hogy ki az ellenség, és ki a barát, vagy melyik oldalon érez a szívem, a sebesültet segíteni kell. A szüleim mindig azok mellé álltak, akik bajban voltak. Ha az erdélyi menekülteket kellett segíteni, akkor melléjük álltak, ha délvidékről jöttek a menekültek, akkor édesanyám volt az, aki elintézte az étkeztetésüket, ha a holland fogolytáborból érkeztek menekültek, akkor őket bújtatták, amikor a zsidók voltak bajban, akkor a zsidókat, amikor a kitelepítettek voltak bajban, akkor a kitelepítetteknek küldtek csomagot. Azt sem felejtem el, amikor 1945 áprilisában egy éjszaka bekopogtatott hozzánk egy rongyos ruhába öltözött férfi aranykeretes szemüveggel, és megkérdezte, hogy „Sprechen sie deuch?” Egy éjszaka aludt nálunk ez a katonatiszt, akit az oroszok kerestek. Egy év múlva kaptunk tőle egy levelet Németországból, hogy köszöni, az éjszakai szállást.

A zsidókhoz különösképpen is vonzódtunk, mert Jézus népe, Isten választott népe, bármennyire is eltávolodott a Messiástól, Isten nem változtatja meg az Ő örök tervét, akit kiválasztott, az örökké ki van választva, és azt nekünk is szeretnünk és becsülnünk kell. Édesapám már a 30-as években komolyan küzdött az „újpogányság” ellen, (így nevezte a hitlerizmust és a rasszizmust). Különös, hogy mégis azt terjesztették róla, hogy antiszemita volt, de hát ez sokakkal megtörtént.

Az idők azóta, úgy tűnik, sokat változtak. Mi az, amit ma tehetünk a zsidóságért? Hol van szükség a keresztyének helytállására?

Úgy gondolom, hogy egy keresztyén embernek teljes meggyőződéssel kell lennie afelől, hogy Jézus Krisztuson kívül nincsen üdvösség. Ez vonatkozik a zsidóságra is. Van egy csodálatos ígéret, hogy egyszer az egész zsidóság meg fogja látni Őt, aki a kereszten volt, és siratni fogják, de ez majd csak az eszhatonban lesz. Most csak egyesek vannak, akik „beolttatnak újra az olajfába”. Meg kell ragadnunk minden alkalmat arra, hogy Jézusról bizonyságot tegyünk, nem csupán saját családunkban és saját népünkben. Ha zsidó emberrel találkozunk, nem tudhatjuk, hogy Isten nem most készítette –e el az ő idejét arra, hogy az Úr felé forduljon.

Volt egy barátnőm, aki magyar földbirtokos lány létére ezt a feladatot kapta, hogy Jézus Krisztust megismertesse éppen a zsidókkal. Három munkatársát a Műegyetemen Jézushoz tudta vezetni. Nekünk is készen kell lennünk személy szerint erre a bizonyságtételre. Ezt én is megtettem azzal a két emberrel, akiknek köszönhetem hogy a Yad Vashemtől a kitüntetést megkaptam.

Feri

Megjegyzés hozzáfűzése